„Nagy Benedek Gyóni Géza szobra tartalmilag, történetileg és eszmeileg is jól illik Fehérvár katonavárosi közegébe. A tárgyiasult mementók nagyon fontosak, de mit sem érnek az emberi emlékezet nélkül. A legfontosabb, hogy ezt az emlékezetet átültessük a felnövekvő generáció hagyományrendszerébe.” - fogalmazott ünnepi beszédében Németh István, a Krajczáros Alapítvány kuratóriumának elnöke.

A kezdetben a háború költőjeként aposztrofált Gyóni Géza élete végére eljutott annak teljes tagadásáig s a béke katonája lett. A bajtársiasság, barátság mindvégig jól érezhető költészetében. A szarajevói merényletet követően 1914-ben azonnal behívták katonának.

1915-ben, Lengyelországban, Przemyslnél orosz hadifogságba esett s társaival együtt gyalogmenetben tette meg az utat a szibériai Krasznojarszkba és ott is halt meg 1917. június 25-én. Temetéséről Z. Szalai Sándor a következőket írta az 1967-ben megjelent „Csak egy éjszakára” című Gyóni-emlékkötet életrajzi tájékoztatójában: „Tízezres tömeg kísérte utolsó útján; ezúttal a tábor őrei is fegyver nélkül vonultak ki. A sokféle nemzetségből jött népek végtisztelete pedig jelképpé nőtt: a hányatott költősors jóvátételéül is.”

A megemlékezésen Kneifel Nóra, a VIII. Fehérvári Versünnep döntősének előadásában elhangzott a költő legismertebb, - Przemysl orosz ostroma alatt írt, - "Csak egy éjszakára" című verse is.

Gyóni Géza: Csak egy éjszakára

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.